Dilemma

A nagy spirituális tanítók azt mondják, hogy nincsen múlt és nincsen jövő, csakis a jelen pillanata létezik. Ezért szerintük mindennél fontosabb, hogy a jelenben éljünk, mert ha itt és most nem vagyunk boldogok, akkor sehol és semmikor nem lehetünk azok.

Én mindezzel mélységesen egyetértek, s igyekszem is gyakorolni.

Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy milyen fontossággal bírnak életünkben a célok, hiszen nélkülük, csak bárányfelhők vagyunk az égen, melyek nem tudják mikor hová fújja őket a szél. Konkrét célkitűzés nélkül csak kevés esélyünk van rá, hogy elérjük vágyainkat. Ám ha van, amit el akarunk érni, akkor ennek érdekében gyakran le kell mondanunk a pillanatnyi kielégüléseinkről, hogy később (a jövőben) megkapjuk amit remélünk.

Úgy gondolom, ezzel is csak egyetérteni lehet, hiszen, ha le akarok fogyni, akkor nem tömhetem magamba a következő adag fagyit is, bármekkora örömöt is jelent az a jelen pillanatban.

Mi más ez, mint egy nagy dilemma?

Igaz, hogy a jelen pillanatában lehetek csak boldog, s igaz az is, hogy ha valamit el akarok érni, akkor bizonyos dolgokról le kell mondanom most, hogy később, azaz a jövőben legyek boldog.

Kecske és káposzta…

Lehet itt jó megoldás?

Hogyan lehetek boldog a jelenben, ha a jövőben megvalósuló céljaim miatt, nem elégíthetem ki jelenlegi vágyaimat?

Az egyetlen (szerintem) jó megoldás e problémára, ha olyan erőteljes vágyat alakítok ki magamban a célom iránt, amely elkötelezettséget hoz létre bennem. Azaz, ha mindennél fontosabb a számomra, hogy lefogyjak, akkor örömmel tölt el ez a gondolat már most, s eszembe sem jutna enni még egy fagyit. Vagy ha mégis, akkor az is fogyasztani fog. Hihetetlen, mi? Pedig ez is igaz!

Az már másik kérdés, hogy hogyan tudunk elkötelezettséget ébreszteni magunkban a céljaink iránt?

Ehhez bizony már önvizsgálatra, önismeretre van szükség. Hiszen melyik túlsúlyos ember nem mondaná, hogy ő bizony szeretne karcsúbb lenni? Ugyanakkor mégsem tesz érte igazán, nem változtatja meg az életmódját azért, hogy valóban az legyen.

Miért?

Azért, mert valami miatt ragaszkodik a túlsúlyához. Nem akar igazán lefogyni. Csak ezt kevesen vallják be, még önmaguknak is.

Hogy miért, azt hamarosan megbeszéljük…

Addig is szólj hozzá! Oszd meg velünk gondolataidat e nagy dilemmáról!

1. Gabi szerint:

   2011. szeptember 9. péntek - 08:58

   Hát, igen! “Hogyan tudunk elkötelezettséget ébreszteni magunkban a céljaink iránt?”
   Ha például olyan helyzet áll elő, mint nálam, hogy a körülmények rákényszerítenek a változtatásra, (munkanélkülivé válás). Persze, ez sem véletlen! Az örökös halogatásnak itt a vége. Jobb lett volna, ha magam jövök rá, hogy ezt így nem lehet tovább csinálni, de így sem rossz. Amikor aláíratták velem az “elbocsájtó szép üzenetet”, azt éreztem, hogy SZABAD vagyok. Új út áll előttem, végre önmagam lehetek! Vajon a munkahelyemen miért nem lehettem az? Rájöttem, egy kis segítséggel, hogy nem mutogathatok folyton másokra. Magamban kell keresnem a hibát és kijavítani, amilyen gyorsan lehet. Nagyon nehéz! A megrögzött szokásaimon változtatni, a kényelmet feladni…