A minap egy honlapon néhányan azon témáztunk, hogy “Szabad-e félrelépni?”. A többség természetesen egyértelműen amellett kardoskodott, hogy egy párkapcsolatban a hűtlenség (ami alatt egy harmadik személlyel való szexet értik) a lehető legnagyobb bűn, és ilyesmire még csak gondolni sem szabad. Én viszont nem értek egyet e többséggel.

Szerintem a mai világban nem a félrelépés a legnagyobb hiba, amit elkövethetünk párkapcsolatainkban. A gond inkább ott van, hogy bár a XXI. században vagyunk, mégis 100 évvel ezelőtti szabályok szerint akarunk együtt élni a párunkkal. Még mindig a “mesék házasságát” akarjuk megvalósítani, ahol ugyebár az esküvő utáni időkről csak annyit tudunk, hogy “boldogan éltek, míg meg nem haltak”.

Az emberek többségében úgy hiszik, hogy a párjuk a “másik felük”. Azaz félembernek képzelik magukat, s mikor párkapcsolatra kötelezik el magukat, úgy gondolják, hogy ketten alkotnak majd egy egészet. Ám ezen a világon az emberek nem csak “felek”. Vannak háromnegyedek és egyharmadok, netán tizedek, vagy nyolcadok, s elvétve akadnak egészek is.  Úgyhogy, ha már tördeljük emberi lényünk mértékét, és kettőből egy egészre törekszünk, a párválasztásnál arra is oda kéne figyelni, hogy a “háromnegyed” ne “felet” vagy “tizedet” válasszon, hanem egy “egynegyedes” embert, mert így lesznek ketten egy egész. Ugye milyen örülten hangzik?

Főként, ha belegondolunk, hogy az ember élete folyamán folyton változik, így az, aki eddig “háromnegyed” volt, ha fejlődik, eljuthat akár az egészig is, de ha nem, akkor esetleg hamarosan fél lesz belőle. S akkor ott a nagy kérdés, hogy a “negyedes” párja, vajon milyen irányba halad? Ha ellentétes irányban változnak ugyanannyit, akkor fenn tudják tartani az “egész” állapotot, de ha együtt fejlődnek, vagy épp visszafejlődnek, akkor lőttek az “egész” állapotnak, és felborul a kapcsolat.

Épp ezért a legbiztosabb és legjobb kapcsolat, ha két “egész” alkot párt. Nem azért, hogy egymást kiegészítsék, hanem azért, mert jó együtt!

Két “egész” kapcsolatában a fejlődéstől egyikük sem lesz több, de ha netán a pár egyik tagja kicsit visszalépne fejlődésében, akkor a másik könnyedén segíthet neki a helyrerázódásban. A kapcsolatuk nem megkötéseken alapuló szerződés, hanem maga a szabadság, ahol a két fél szabad akaratából van a másikkal, s nincs szükség “hűségfogadalmakra”. No nem azért, hogy aztán bármikor megcsalhassák egymást! Két egész kapcsolatában ugyanis ilyesmi fel sem merül. Egyrészt azért, mert ha nem tesznek ígéretet az örök hűségre, akkor nincs mit megszegni, másrészt azért, mert két egész kapcsolatba lépése oly kielégítő mindkét fél számára, hogy ott semmi keresnivalója nincs egy harmadiknak.

S most persze felteheted a kérdést, hogy milyen az “egész” ember?

• Először is, az “egész” ember, képes egyedül is boldognak lenni, azaz nincs szüksége másra a boldogságához.
• Azért dönt a párkapcsolatban élés mellett, hogy mással is megossza saját örömét.
• Döntésének oka lehet még persze az is, hogy gyermekük legyen, akit a lehető legjobb szellemi és érzelmi körülmények biztosításával, együtt nevelnek fel.
• És persze egy “egész” ember tisztában van a szeretet / szerelem jelentésével, meg is éli azt, s nem a ragaszkodás, a tulajdonlás vagy kisajátítás a célja.
• Az “egész” ember szabad, s ezt a szabadságot mindenki más számára is megadja.

S Te mit szólsz mindehhez?

Azaz A MÉDIA HATALMA…

…avagy, hogy is mondják?

Az emberi hülyeség határtalan!

Egy polip, amely jós tehetséggel bír! És ezt az emberek zabálják!

Persze, miért is ne tennék, amikor a világsajtó oly meggyőzően tálalja a hírt a vacsora mellé!

Egyszerűen elképeszt, hogy a 21.században meg lehet győzni az embereket egy ilyen blődségről, hogy egy polip képes megjósolni, melyik focicsapat győz a világbajnokságon. Megdöbbentő, hogy milliók még most is hisznek abban amit a tévében látnak és hallanak.

Valamikor régen, még az 1940-es évek táján teljesen érthető volt, hogy a világ elhitte amit a filmkockákon látott. Az már sokak fejében szeget ütött, hogy Magyarországon a ’80-as években gyűjtést rendeztek Isaura felszabadításáért. De hogy ma, a 21. század első évtizedének végén még ott tartunk, hogy egy polip “jóstehetségét” magasztalják?

Vajon hol van a határ? Mi az, amit kellő hírveréssel, megfelelő képekkel és beszámolókkal nem lehet elhitetni a tömegekkel, akik azt képzelik magukról, hogy gondolkodó emberek?

Jól emlékszem még, arra a “tudományos” kisfilmre, amit a magyar televízió valamikor 1988-ban este 11 után műsorra tűzött az “Olajfalóról”. A felfedezett kis emlős neve: Pacurofagus oxitoxicus, nagyjából akkora, mint egy nutria. Olajtócsákban élnek, remekül úsznak és különlegességük, hogy növények és más állatok helyett ipari szénhidrogénekkel táplálkoznak, szén-monoxiddal lélegzenek. Újfajta légző- és emésztőrendszerrel, új enzimekkel és új energetikai folyamatokkal rendelkeznek. A levegőnél jobban szeretik a kipufogógázt, mi több, az oxigén egyenesen árt nekik (innen az „oxitoxicus” fajnév).

(Én nem vagyok biológus, de amikor ebben a filmben az állat boncolását mutatták, azonnal az jutott eszembe, hogy egy ilyen különleges étrendű állatnak, hogy lehet pont olyan a mája, mint egy csirkéé?)

A film bemutatása után rögtön országos szenzációt keltett. Az elegáns latin nevet hetekig gyakran hallhattuk az utcán és a járműveken. A tévé telefonjai sisteregtek az érdeklődő hívásoktól: hol lehet ilyen aranyos szörnyecskéket beszerezni? A Magyar Televízió Napzárta című műsora többször is foglalkozott a témával, biológusok, genetikusok elmélkedtek róla. E katartikus pillanatban az olajfaló egyszerre vált jelképévé az ember romboló ostobaságának és a természet építő bölcsességének.

Aztán két héttel az első adás után jött a leleplező műsor.
Újra bemutatták a filmet, utána láthatták a főszereplőt: a Pacurofagust alakító ügyes gumifigurát meg néhány forgatási trükköt. A meghívott szakértők ejtettek néhány szót az igazi evolúcióról, és mindenki igyekezett rávilágítani, hogy a Pacurofagus oxitoxicus jelképnek ugyan valóban páratlan lelemény, a valóságban azonban nem létezik.
Kiderült, hogy az Olajfalók egy 1988-ban készült csehszlovák áldokumentumfilm. Később számtalan nemzetközi díjat is kapott, mert sok országban “megették” állításaikat.

És most itt van nekünk Paul, a látnoki képességű polip. Az Olajfalónál sokkal hatalmasabb hírveréssel, s így az egész világ szájtátva bámulja tehetségét.

Hogy milyen következtetésre juthatunk ebből?

Nem kell más, mint megfelelő hírverés, és még egy polip is zsenivé válhat! S mindebből számomra az is evidens, hogy ha olyan tanítók, mint Buddha vagy Jézus látogatnának meg minket, észre sem venné, de legalábbis semmire sem tartaná a szavaikat az emberek többsége, hacsak nem közvetítene pozitív felhangú riportokat velük a CNN vagy BBC.

Eléggé elkeserítő…

Úgy tűnik, inkább hisznek az emberek az elképesztő butaságnak a tévében, minthogy elkezdjenek végre gondolkodni.

Te mit szólsz mindehhez?

Feldobtam már az igaz vagy hamis kérdést. Most azon elmélkedtem, hogy bizonyos gondolkodás módok jók-e avagy rosszak?

Elmélkedő hangulatomat George Carlin előadásának megtekintése indította el bennem, főként miután áttekintettem a videóhoz kapcsolódó hozzászólásokat: A környezetvédőknek van igazuk, vagy annak, aki azt mondja, hogy csak nagyképűség azt hinni, hogy rajtunk múlik Földünk léte? Ki gondolkodik jól erről a kérdésről? Kinek van “igaza”?

Mielőtt folytatnám, nézd meg ezt a pár perces filmet:

Gondolom, abban egyetérthetünk, hogy remek előadó volt ez az ember. És talán abban is, hogy neki aztán nincsenek gátlásai, kimondja, amit gondol.

Az már másik kérdés, hogy kinek van igaza? A környezetvédők valóban tesznek valamit azért, hogy mindenkinek jobb legyen? Valóban tehetnek valamit “a Föld megmentéséért”? Vagy George-nak volt igaza, amikor azt állította, hogy a környezetvédelem hülyeség, és semmilyen hatással nem vagyunk a Földre.

Két véglet…

Állíthatjuk, hogy bármelyikőjüknek is igaza van?

Igen. Szerintem mindkét oldalnak igaza van. Mint ahogyan egyikőjüknek sem.

Az aggodalmaskodók épp úgy a végletes gondolkodás megszállottjai, mint ahogyan a Carlin-féle tagadók is.

Az igazság nem “odaát”, hanem nagyon is itt, mégpedig valahol a két véglet között mozog. S mivel relatív, hol erre, hol arra billen, mint ahogyan a “mérleg nyelve”.

Te mit szólsz ehhez?

A nagy spirituális tanítók azt mondják, hogy nincsen múlt és nincsen jövő, csakis a jelen pillanata létezik. Ezért szerintük mindennél fontosabb, hogy a jelenben éljünk, mert ha itt és most nem vagyunk boldogok, akkor sehol és semmikor nem lehetünk azok.

Én mindezzel mélységesen egyetértek, s igyekszem is gyakorolni.

Ugyanakkor azt is tudjuk, hogy milyen fontossággal bírnak életünkben a célok, hiszen nélkülük, csak bárányfelhők vagyunk az égen, melyek nem tudják mikor hová fújja őket a szél. Konkrét célkitűzés nélkül csak kevés esélyünk van rá, hogy elérjük vágyainkat. Ám ha van, amit el akarunk érni, akkor ennek érdekében gyakran le kell mondanunk a pillanatnyi kielégüléseinkről, hogy később (a jövőben) megkapjuk amit remélünk.

Úgy gondolom, ezzel is csak egyetérteni lehet, hiszen, ha le akarok fogyni, akkor nem tömhetem magamba a következő adag fagyit is, bármekkora örömöt is jelent az a jelen pillanatban.

Mi más ez, mint egy nagy dilemma?

Igaz, hogy a jelen pillanatában lehetek csak boldog, s igaz az is, hogy ha valamit el akarok érni, akkor bizonyos dolgokról le kell mondanom most, hogy később, azaz a jövőben legyek boldog.

Kecske és káposzta…

Lehet itt jó megoldás?

Hogyan lehetek boldog a jelenben, ha a jövőben megvalósuló céljaim miatt, nem elégíthetem ki jelenlegi vágyaimat?

Az egyetlen (szerintem) jó megoldás e problémára, ha olyan erőteljes vágyat alakítok ki magamban a célom iránt, amely elkötelezettséget hoz létre bennem. Azaz, ha mindennél fontosabb a számomra, hogy lefogyjak, akkor örömmel tölt el ez a gondolat már most, s eszembe sem jutna enni még egy fagyit. Vagy ha mégis, akkor az is fogyasztani fog. Hihetetlen, mi? Pedig ez is igaz!

Az már másik kérdés, hogy hogyan tudunk elkötelezettséget ébreszteni magunkban a céljaink iránt?

Ehhez bizony már önvizsgálatra, önismeretre van szükség. Hiszen melyik túlsúlyos ember nem mondaná, hogy ő bizony szeretne karcsúbb lenni? Ugyanakkor mégsem tesz érte igazán, nem változtatja meg az életmódját azért, hogy valóban az legyen.

Miért?

Azért, mert valami miatt ragaszkodik a túlsúlyához. Nem akar igazán lefogyni. Csak ezt kevesen vallják be, még önmaguknak is.

Hogy miért, azt hamarosan megbeszéljük…

Addig is szólj hozzá! Oszd meg velünk gondolataidat e nagy dilemmáról!

Elgondolkodtam azon, hogy mi emberek mi mindentől függünk. A függőség valamiféle fogságot, rabságot jelent. Lássuk tehát, hogy életünkben mi mindentől függünk, mik azok a dolgok, amelyek teljes szellemi és fizikai szabadságunkat korlátozzák?

Először is látni kell, hogy a tér, az idő és az anyag világában élünk. Ennek olyan súlyos következményei vannak, hogy ez a tény mindig is kihívta az ember lázadó hajlamát. Függünk a gravitációtól (például nem tudunk lebegni a tér bármely pontján), egyszerre csupán egy helyen lehetünk (ki ne ábrándozott volna arról, hogy milyen jó lenne, ha a tér különböző pontjain lehetne egyidőben?). Az időtől is függünk, hiszen sem a múltba, sem a jövőbe átlépni nem tudunk, ráadásul az idő valami fura, ismeretlen ok miatt mindig egy irányba folyik: a múltból a jövő felé. Mindez azt jelenti, hogy függünk az időtől, tértől, anyagtól, és ezek eleve rettenetesen behatárolják lehetőségeinket.

Azt is látni kell, hogy az ember biológiai lény. Ez is olyan függőség, amely sok szenvedés és öröm forrása. Elég csak a “születés, betegség, öregség, halál” szükségszerű szenvedéseire, vagy a táplálkozás, mozgás, szex, pihenés örömeire gondolnunk ahhoz, hogy lássuk: bizony-bizony a testünktől is függünk. Egy-egy betegség teljesen behatárolhatja valaki lehetőségeit, ahogy például a táplálkozást sem lehet egy ponton túl nélkülözni. Olyan nagyon függünk tőle, hogy jónéhányan akadnak, akik a “test börtönéről” beszélnek -teljes joggal egyébként.

Harmadszor, azt is jó felismerni, hogy lelki, szellemi lények is vagyunk, és ebből is a függőségek, korlátok végtelen sora származik. Először is a karakterünknek, alapvető érzelmi és gondolkodási szokásainknak vagyunk a rabjai. Akár szenvedélyes, akár félős, akár hódító vagy visszahúzódó az alaptermészetünk, azon változtatni nemigen tudunk, és ez bizony függőséget jelent. Ide tartoznak azok a meghatározottságaink, amelyek a kulturális környezetünkből származnak, melyeket éppúgy nagyon nehéz vagy talán lehetetlen átlépni, mint láthatatlan függőségünket azoktól a viszonyoktól, amelyek között felnőttünk. Függünk tehát a neveltetésünktől, az értékrendünktől, a hiedelmeinktől. És akkor még itt van az emberi lények közötti megismételhetetlenségünk és egyetlenségünk záloga: a személyiségünk, amely szintén jelentős korlát.

Negyedszer pedig nagyon nagy mértékben függünk azoktól az információktól, amelyeknek a birtokában vagyunk – és épp ilyen mértékben azoktól az információktól is, amelyeknek nem vagyunk a birtokában. Mást tud a világról egy dán pék, egy kenyai miniszter, egy bolgár filmrendező vagy egy chilei futballedző. Annyira mást, hogy némi joggal az is mondható, hogy ezek mind-mind (és ez talán minden egyes emberi lényre is igaz) más világban élnek. De nem kell ilyen messzire menni: amikor egy házaspár tagjai – néhány év együttélés után – közös történetüket külön-külön elmesélik, akkor úgy tűnik, mintha teljesen különböző kapcsolatban éltek volna. Ez a jelenség remekül megfigyelhető a szakítás vagy válás időszakában. Elképzelhetetlen mértékben függünk azoktól az információktól, amelyeket birtokolunk, és amelyeket nem birtokolunk.

Vannak azután az úgynevezett “kóros függőségek”. Ide szokták sorolni a destruktív szenvedélyeket. Ezek sora végtelen, a legismertebbek az alkohol- és a drogfüggőség, a “munkamánia”, a játékszenvedély, a szexuális vagy a kapcsolati függőség.

Látható, hogy milyen áttekinthetetlenül sok mindentől függünk. A függés azt jelenti, hogy mindezek korlátok, amelyek akadályoznak abban, hogy úgy élhessünk, ahogyan a vágyainkban: az időben és a térben bárhol lehessünk, egyszerre több helyen több dolgot tehessünk, kedvünk szerint tölthessük életünk bármely percét, vágyaink erőfeszítés nélkül és azonnal teljesüljenek. Ám életünk feladatait ezek között a korlátok között kell teljesítenünk, és ez talán nem véletlen. Ahogy Immanuel Kant egy helyen megjegyzi: “A galamb azt hiszi, hogy a levegő ellenállása akadályozza a röpülését.” Azaz: függőségeink, az emberi léttel járó korlátaink éppen azok a lépcsőfokok, amelyek segítik fejlődésünket, sőt, ezek nélkül képtelenek volnánk továbblépni, egyről a kettőre jutni.

Fogadjuk el korlátainkat, függőségeinket, akár tetszenek ezek, akár nem. Bátran gondolhatjuk, hogy amit akadálynak érzünk, az valójában kapaszkodó, segítség abban, hogy személyes küldetéseinket beteljesíthessük.

Villányi Péter
pszichológus

Végignéztem néhány Megasztár válogatáson készült videót a YouTube-on, s elgondolkoztam a látottakon.

Vajon mi késztet embereket arra, hogy kiálljanak a nagy nyilvánosság elé úgy, hogy egyértelműen semmi tehetségük az énekléshez? Talán nincsen önkritikájuk? Nem akad senki a környezetükben, aki megmondja nekik, hogy rémes a produkciójuk? Sőt, Némelyiküknek egész kis szurkolótábora is akad, akikről nem lehet tudni, hogy vajon annyira szeretik éneklő barátjukat, hogy ezzel elvarázsolódnak, s nem veszik észre, hogy mennyire hamisak? Vagy csak hagyják, hogy az illető “barát” kinevettesse magát?

Időnként még az is eszembe jut, hogy ez az egész csak kitaláció a televízió részéről, mint a különböző tanácsadó show-műsorok, ahol úgy hallom gyakorta alkalmaznak statisztákat. Mindent a nézettségért?

Vajon ez az ember, – mint oly sok hozzá hasonló – komolyan azt hiszi, hogy alkalmas énekesi sikerek elérésére?

Ambivalensek az érzelmeim ezzel kapcsolatban. Egyrészt csodálom azt, aki képes odaállni és megmutatni magát, úgy, ahogy van. Másrészt elképedek attól, hogy léteznek olyan emberek – mégpedig ilyen nagy számban, – akiknek semmi önkritikájuk nincsen?

Irigylésre méltóak azok az emberek, akiknek sikerül eldobniuk a gátlásaikat, s ki mernek állni a színpadra, hogy megmutassák magukat. Hiszen van közöttük jó néhány, aki tehetséges. De vajon hány olyan tehetség van még a világon, aki sohasem kerül közönség elé, mert valaki egyszer azt mondta: “te nem is tudsz énekelni”. Hogyan lett volna Elvis Presley a rock-and-roll királya, ha 1954. szeptember 25.-én a Grand Ole Opryban megfogadja Jim Denny, az Opry erőszakos menedzserének kritikáját, s visszament volna teherautó sofőrnek?

Szerencsénkre Elvis túltette magát a rossz kritikán. Sikerült átugrania a gátakat, melyet mások az útjába emeltek.

De Susan Boyle, az angol sztárkereső műsorból, aki nem túl szép, egyszerű nő, vajon miért várt 47 éves koráig, hogy kiálljon a színpadra, hogy végre megmutassa a világnak istenadta tehetségét? Talán pont attól a fogadtatástól félt, ami ebben a műsorban fogadta? Fantasztikus végignézni a műsor felvételét, ahol szinte gúnyolódva kérdezgették a bemutatkozásnál, majd amikor dalra fakadt, szinte az első másodpercek után tátva maradt mindenkinek a szája, hiszen a hölgy úgy énekel, hogy az ember szinte libabőrös lesz tőle. (Nézd meg Te is, ha még nem láttad!)

A mi megasztárosainknak sem könnyű. Sok gátlástalanságra van szükségük ahhoz, hogy kiálljanak és megmutassák amit tudnak.

Ezért én szurkolok nekik!

Ezen a honlapon sok olyat állítok, melyeket remekül lehet cáfolni, s nem biztos, hogy azt mondanám, hogy annak, aki másképpen látja a dolgokat, nincsen igaza. Az általunk megélt igazság ugyanis relatív, – ahogyan Einstein szerint az idő, – mindenki a maga szempontjából látja. Így, ami az egyik nézőpontból igaz, a másikból hamis.

A napokban valaki a tanácsomat kérte, hogy az alábbi idézet szerintem helyes-e. nem tudom kitől származik e szöveg, de idézem:

Az Isteni Kettősség szabálya szerint igenis lehetséges, hogy két tökéletesen ellentétes igazság egy időben és egy helyen álljon fenn.

A bolygótokon élő emberek jelenleg nehezen fogadják el ezt az álláspontot. Szeretik, ha meghatározott szabályok veszik körül őket, és hajlamosak azonnal elvetni mindent, ami nem illeszthető be a világról alkotott szabályszerű képükbe. Ezért aztán, amikor kétféle valóságba ütköznek, és ezek látszólag ellentmondanak egymásnak, az emberek szinte azonnal levonják azt a következtetést, hogy a két állítás közül az egyik hibás, hamis, rossz. Nem csekély érettség kell ahhoz, hogy lássák és elfogadják az igazságot, azaz hogy mind a két állítás igaz lehet.

A válaszom az volt, hogy teljes mértékben egyetértek ezzel, hiszen a valódi igazságok paradoxona az , hogy az ellentétük is igaz.

Hogy miért? Íme néhány példa:

• Általam sokat hangoztatott mondat, hogy “mindenki maga teremti a saját valóságát“. – Igaz ez az állítás, avagy sem? 1./ IGAZ, mert önvalónk teremtő hatalommal bír, s általa mindent ami velünk és körülöttünk történik, mi magunk idézünk elő. 2./ HAMIS, ha úgy gondoljuk, hogy mindezt az akaratunkkal tesszük, az ugyanis legfeljebb “csinálni” képes, de teremteni nem.
• “Létezik szabad akarat.” - Igaz ez az állítás,avagy sem? 1./ IGAZ, mert nincsen senki és semmi aki vagy ami választana, vagy is eldöntené helyettünk, hogy milyen legyen az életünk. 2./ HAMIS, mert a döntéseink egymásból fakadnak, s az előző pillanat meghatározza a következőt. Hogy egyszerű példával mutassam be ezt az állítást (ami egyébként igen bonyolult magyarázatot igényelne) : ha leugrottam a 100. emeletről, zuhanás közben már nem dönthetek úgy, hogy inkább csak sétálgatnék a parkban.
• “Aki gátlástalanul cselekszik, az mindenképpen hibát, vagy súlyosabb esetben bűnt követ el.” – Igaz ez az állítás, vagy nem? 1./ IGAZ, ha a gátlástalanságot azonosítjuk az erkölcstelenséggel, vagy a lelkiismeretlenséggel. 2./ HAMIS, ha olyan értelemben vizsgáljuk e szót, hogy gátlás (gátlásosság) nélküli valaki, azaz felszabadultak benne azok a gátak, melyek eddig megakadályozták például abban, hogy közönség előtt énekeljen.

És persze még rengeteg hasonló példát lehetne itt felsorolni. Az igazságnak mindig legalább két oldala van, bár olykor az is előfordul, hogy még több, aszerint, hogy hányféle nézőpontból vizsgáljuk.

Tudnál ilyen példákat Te is? Akkor írj!

Minden emberi gondolat és minden emberi tett vagy a szereteten vagy a félelmen alapul. Nincs más emberi indíték, és az összes többi eszme ebből a kettőből fakad.

Töprengj el rajta, és látni fogod, hogy így igaz.

Eme igazsággal érhető tetten, hogyan hozza létre az emberi magatartás az egyik élményt a másik után, egyik tapasztalatot a másik után, egyik megtapasztalást a másik után; ezért szeretnek, majd pusztítanak, aztán ismét szeretnek az emberek. Nincs szó másról, mint sorozatos átlendülésről egyik végletből a másikba, egyik érzelemből a másikba, ahogy az inga járja útját.

A félelem egy összezsugorított létezési formát hoz létre. A szeretet pedig egy kiterjesztett létezést valósít meg. Amikor a félelem miatt ebben a zsugorított állapotban vagyunk, akkor a külvilág irányítja a belső világunkat. Amikor a szeretet hatja át a lényünket és a kiterjesztett állapotban vagyunk, akkor a belső világunk fogja irányítani a külvilágot.

Mi történik amikor elveszíted az állásodat? Érzéseid félelembe csapnak át, magadba fordulsz – összezsugorodsz -, és úgy érzed, hogy a világ összes terhe a nyakadba szakad. Mennél jobban a félelem lesz úrrá rajtad, annál nehezebb lesz új munkát találni.

Amikor a szeretet érzése a domináns és a kinyílt, kiterjesztett állapotban vagyunk, valahogy minden természetszerűen sikerül. Az emberek téged akarnak majd felvenni adott munkára, mert a környezetedben akarnak tartózkodni.

Amikor a szeretet vezérli életedet, akkor vágyaid megvalósulnak, mert boldogság, öröm, megbocsátás, elégedettség van benned. Amikor a félelem uralkodik benned, akkor fájdalom, harag, bánat, reménytelenség és elégedetlenség az osztályrészed. Mint ahogyan az egyik kedvenc regényemben, a Dűnében is olvasható: “A félelem az elme gyilkosa”. De nem csak az elméd, hanem teljes önmagad is vesztő pozícióban kerül, ha a szeretet helyett a félelmet választod!

Igen! Te vagy aki választ. Te vagy, aki eldönti, hogy a szeretet vagy a félelem lesz-e az az alapérzés, amely szerint dönt gondolatai, tettei és élete fölött. Igazából nincs is más fontosabb döntésed ennél:

A szeretet vagy a félelem vezessen?

Manapság rengetegen küzdenek anyagi nehézségekkel. Persze erre azt mondhatnád: azért, mert válság van. De akkor hogyan lehetséges, hogy ebben a helyzetben is akadnak olyanok, akik egyre több pénzt takarítanak be? Rájuk nem hat a válság?

Tegnap tettem fel Hunter Milo: “Destruktív emberek” című cikkét, mely kiválóan ábrázolja, hogy az átlag ember milyen gondolatokat táplál magában a sikeres és gazdag emberekről. És persze a “jó lelkűek” még véletlenül sem szeretnének ilyenek lenni. Gondolom, Te sem akarsz “másokon átgázoló”, “gátlástalan”, “hazug”, “intrikáló” és “másokat megfúró” emberré válni?! Inkább vállalod az anyagi nehézségeket, minthogy mások ilyennek lássanak… De vajon igazuk van?

Miért gondolják a szegényebb emberek, hogy a gazdagok, csak a gátlástalanságuk által juthattak vagyonhoz?

Azért, mert valóban kell hozzá némi gátlástalanság!

Ha az ember szerénykedik holmi erkölcsi megfontolásokból, nem meri kinyilvánítani az igényeit még talán saját maga előtt sem, akkor nem fog kérni. Valószínűleg gyermekként azt tanulta, hogy ilyesmit nem illik tenni, meg kell várni, amíg kínálnak, még akkor is, ha kopog a szemed az éhségtől. A “jó” szülők, akik “jól nevelt” gyermekeket akarnak, azért tanítanak így, mert 1./ ők is ezt tanulták; 2./ valahol mélyen úgy érzik, hogy a kérés egyenlő a megalázkodással.

Ahhoz, hogy gazdagodj, először is meg kell tanulnod kérni, azaz kinyilvánítani az igényeidet. Ám ameddig úgy gondolod, hogy ez gátlástalanság, erkölcstelenség, vagy azzal jár, hogy ami neked van, azt másoktól veszed el, addig ezt nem fogod megtenni, mert végül is fontosabb, hogy jól érezd magad a bőrödben, azaz jó embernek érezhesd magad.

Mindenki számára ez az elsődleges cél, még ha ez nem is mindenkinél tudatos. Bármennyire is tagadják sokan, az ember önző, (mert nem tud nem az lenni!) s úgy teremti a maga kis életét, hogy az a hiteivel összhangban legyen, mert ettől jó neki, még akkor is, ha úgy hiszi hogy nem. (Mindez egy döntés kérdése, melyről itt olvashatsz. >>> )

Remélem, ezen kijelentéseimmel kellően megmozgattam benned valamit, s kinyilvánítod nemtetszésedet. Ugyanis tudom, hogy a fentiek csak kevesek egyetértését fogják megkapni. De nekem most ez a célom! Azt kívánom, hogy válaszolj, kötözködj, kérdezz! Ettől fogunk előre haladni…

“A világ körülötted csak illúzió.”

Ha foglalkoztatnak spirituális témák, akkor biztosan számtalanszor hallottad, olvastad már e fenti mondatot. Talán mondtad is már. De vajon el is gondolkodtál már rajta, hogy mit is jelent ez valójában?

Az illúziókról az általános közvélemény azt tartja, hogy azok a vágyunkból fakadó pozitív elképzelések, melyek legfeljebb annyiban károsak, hogy csalódást okoznak, amikor nem teljesülnek.

De ha illúziókban ringatjuk magunkat, akkor egyben hazudunk is magunknak, vagy finomabban kifejezve a dolgot önámítást követünk el? És vajon miért teszünk ilyet?

Hallgasd meg, mit mond erről A.J. Christian:

Kételkedj tehát mindenben amit látsz, hallasz és érzel? IGEN és NEM! Amit látsz vagy hallasz, lehet hazugság vagy illúzió, de az érzéseid nem csapnak be, amennyiben valódiak. Ugyanis képesek vagyunk az érzéseinket is manipulálni úgy, hogy hamisak legyenek.

Például, ha eléd tálalnak egy ujjnyi vastag hernyókból készült pörköltet, undort érzel még mielőtt megkóstoltad volna. Az undor ugyan egy érzés, de ebben az esetben az elméd fakasztotta, s így nem igaz. Hiszen, ha bekötik a szemed, s úgy megkóstolsz egy falatot ebből a “különleges” ételből, lehet, hogy ízleni fog, s a kellemes élmény hatására még élvezheted is. Aztán, ha megtudod mit ettél kétféleképpen reagálhatsz: 1./ nyitott vagy az újra, és elfogadod, hogy az eddigi hiedelmeiddel ellentétben ez jó volt; 2./ uralkodnak rajtad a rögzültségeid, elborzadsz, utálni kezded az egészet, netán ki is hányod, mert túlságosan is ragaszkodsz a benned felgyülemlett hazugságokhoz.

Egyenlőre gondolkodj el ezen, mert a folytatás már egy magasabb szinten érthető csak.

De türelem, annak is eljön az ideje!